Vécépapíros, izzadós
százötven guriga vécépapír. vagy kétszáz. az elég sok. egy
beépített szekrény félig megtelik, és mindenki boldog lesz,
vagy legalábbis megnyugszik a szerkesztőségben, mert
néhányan ebből arra következtetnek, hogy a kiadó hosszútávra
tervez, és nem áll szándékában eladni a napilapot. egyelőre.
s az is valami. megmaradni, túlélni a következő hetet, hónapot.
fizetésre várni a pénztárszoba előtt, mert egyszerre csak
egy mehet be. törvény mondja ki, hogy a titok az titok, senkire
nem tartozik, ki mennyit keres, így aztán csak azt tudjuk
egymásról, ki tud írni, és ki nem. vagy hogy ki kinek a szeretője,
s ki a főszerkesztő kedveltje. meg ilyenek. verseny lesz, két
újság sok egy megyében, valamelyik előbb-utóbb
megszűnik. a miénk a jobb, de nem ez számít. negyedévente
fölröppennek holtbiztos értesülések, mikor, milyen politikai
háttéralkuk következményeként vásárol föl bennünket
a konkurencia, ám ezek sokáig pletykák maradnak csak,
bizonyságai az újságírói fantáziának és ismerethiánynak.
nem tudom, hogy a karácsonyt követő első munkanapon
mennyi vécépapír lehet raktáron, de váratlanul jön
a bejelentés: mindenki mehet, amerre lát. majdnem mindenki.
néhány kollégát átigazol a másik lap. ez valahogy bekerül
az adásvételibe. persze nem a legjobbakat. tudjuk,
nem ez számít. arról állapodnak meg, hogy munkaviszonyban
lévőket vesznek át, én viszont számlát adok. akkoriban lesz
a kényszervállalkozások divatja, abban az évtizedben kezdik
másként leszarni az embereket. kaphatnék segélyt, de
amikor meglátom a munkaerőiroda előtt az utcán kígyózó
sort, hagyom az egészet a csudába, mert más riportot csinálni
munkanélküliekkel, és más beállni közéjük a hideg
locspocsban a város szeme láttára. igyekszem apróbb munkákat
vállalni, írok mindenféle jó és hitvány lapoknak, ám apró munka
apró pénz, otthon két gyerek, pár hónap így telik majd, de
nem panaszkodhatom, számosan adódnak hasonlíthatatlanul
rosszabb élethelyzetek. ráadásul a feleségem dolgozik.
sok időt töltök a fiúkkal. hordom őket óvodába. egy télvégi
reggel késésben leszünk, bár igazából nem lehet elkésni. vagy
mégis? talán aznapra nekem is akad valami kisebb riport,
interjú. munka. sietnék. a gyerekeken már kezeslábas, rajtam is
kabát, valami kínai tolldzseki, a korszellemnek és
pénztárcánknak megfelelő, amikor megszólal a vonalas telefon.
volt munkatárs hív, akit átvett a konkurencia. az újságnál
viszek egy sorozatot, elég népszerű, azt hiszem, és
az illető folytatni akarja a másik lapban, de fogalma sincs,
hogyan kezdjen hozzá, és tőlem várt tanácsokat. reggel lesz,
mondjuk háromnegyed kilenc, a gyerekek overálban
izzadnak, rendetlenkednek az előszobában, én is
tolldzsekiben telefonozok. nem akarok elutasító, bunkó
lenni. válaszolgatok. már a tökömön folyik az izzadság,
a fiatal kolléga pedig éppen tőlem akarja tanulni a szakmát.
(Megjelent az Alföld 2025/3-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tóth Kinga vizuális költeménye.)
Hozzászólások